Az illóolajos növényeket és azok illatos/aromás anyagait az évezredekkel ezelőtti ősi civilizációkban (India, Kína, Egyiptom) is használták testápolásra, gyógyításra, vallási szertartások nélkülözhetetlen részeként, szerelmi csábításokra, járványok tovaterjedésének megállítására. Arra, hogy 4-5 ezer évvel ezelőtt az illóolajos növényeknek nem csupán a kivonatait, hanem a desztillátumait (illóolajban gazdag kivonatai) is használták, tanúságként szolgál, hogy az ősi Indus-völgyi civilizációt feltáró ásatások során a mai Pakisztán területén i.e. 3000-ből származó terrakotta „desztilláló készüléket” tártak fel, és ugyanitt parfümök tárolására használt edényeket is találtak. Mindezek biztos jelei annak, hogy már évezredekkel ezelőtt is állítottak elő illóolajszerű – illékony összetevőkben gazdag – növényi termékeket és parfümöket.
Az illatos olajok és gyanták a föníciai kereskedők révén jutottak el Keletről az Arab-félszigetre, majd onnan a mediterrán területeken fekvő ókori görög és római birodalomba. Az illóolajok használata a középkori Európában először Spanyolországban, később Dél-Franciaországban vált ismertté, majd a későbbi századokban mindenütt elterjedt. A kolostorokban igen magas szintre emelték a gyógy- és illóolajos növények termesztését, illetve az ilyen növények és az illóolajok használatát. A gyógy- és aromás növények, valamint az illóolajok széles körű alkalmazása azonban a XIX. század közepe táján, a vegy- és a gyógyszeripar fejlődésével és térhódításával egy időben fokozatosan háttérbe szorult, de mintegy 100 évvel később ismét kezdték fel- és elismerni azt, hogy a növényi anyagok – köztük az illóolajok – „természet adta” gyógyhatása mással nem pótolható.